„Senki sem lehet Istené, aki halott.” (Eckhardt mester)
1.
– Hallod mit suttogtak éjjelente a démonok?
– Hallom mester, de annyi mindent suttognak.
2.
– Tudod mi a szép a jóban?
– Nem, mester, még nem láttam benne szépet.
– Tán rossznak tartod?
– Nem.
– Akkor még, az úton jársz.
3.
– Mester merre kel fel a nap!?
– Te mit gondolsz erről?
– Azt, hogy le se nyugszik.
4.
– Honnan tudod, mi a jó?
– Nem tudom. Nem tudhatom. Csak szemekben láthatom. Az égben, a vízben, vagy épp a holdban, a napban. Mégis minden olyan homályos. Miért van ez, mester?
– Kevés a szem. Sok a száj.
– Megesszük a világot?
– Ahogy a nap is megesz minket. Most aludj!
ha a tükör tükröt.....................tükröz .........s közéjük állsz...... végtelen ezred magaddal seregszemlére trombitát fújva a sors akkor vívnod kell és mindig vesztened mert nem ölheted meg magad s nem ölhetnek meg
ha a tükör tükröt.....................tükröz .........s közéjük állsz...... csak árnyaid képe buktathat tükörfénybe törve pusztulni: magadnak maradni meg ezred végtelen darabban* *magaddal
Hmm. Kicsit lassan, de megindul végre az új blog, még 2 hét legfeljebb, bár bele a vizsgaidőszak közepébe, de majd azért végre megmutatjuk min is munkálkodtunk ilyen lassan.
És csapatunk is bővülben. De még mindig titkolózunk. Kis türelmeteket még!
(A blogról: napi (2-3) szinten frissített felfestések, lenyomatok, nem csak versek ,sőt... a versek továbbra is itt halmozódnak majd.És ezt is pótolom.)
ott ahol zaj van nincs
ott ahol csend van nincs
csak ott lakozik
ott ahol hangjával
szívemből kitépett húrokon
kegyelem nélkül játszik
játszik szabadon
Dallam II.
szabadon játszani
kitépett húrokon
egy lélek hangszerén
szabadon
Dallam III.
hamisat játszó
zaj csap
zajt
örökre visszacsengő
csendet rengető
zajt
Dallam IV.
az én húrjaim
szabadon pengenek a magányba
Dallam V.
S ő elkezdett játszani
vajon dallamom
?!
idővel elválik
vagy elszakad hangomon
Dallam VI.
Ő erosza tükrömnek
dallamon remeg a fényen vissza
hullámok dallamán dalol
belém zeng
ritmusra szól magányom
Veled ritmusom
Dallam VII.
ha nem szól
tört húrt
tört homályt nyom
...
dallamon szeretkezz velem
A látszatok leplére Írom a gondolataimat Lüktető dallammal Zokogó-nevető szavaimat S mégis Hiány
A teljességet valakivel! A TELJESSÉGET VALAKIVEL!
Egyedül fájna És én egyedül vagyok Szememben vak látszatokkal Valót nem láttam soha Nem tudom, lenne-e valami Így jövőre és örökké (Míg meg nem unom) Születésemig Magányos lélekként Mosolygó fiúként Reátok nézve
Várom VÁROM Várom a (soha?) tán el (nem?) jövő időt.
Még pár nap..és feltöltöm tartalommal decembert is. Csak hát...mostanság minden olyan zavaros...és eltompít. ---------- Már napok óta csak hajnalig fekszem az ágyon hátradőlve, nézem a menyezettet, hátra közelebb merészkedik, de csak a megtartott pókjaim surrannak át néha a falra szökő, derengő utcai fényen. Nincs álom, csak a fáradtság érzése, mi ha kedve hozza levonszol a földre az ágyról és ledönt várakozni. De ez a várakozás nem olyan, mint Godot-ra várni… az „el nem jövő istenségre és a mindig megérkező hírre”, hanem olyan várakozás ez, mint Odüsszeusz hazavárása: önkínzó és vállalt. Pénelopé fájdalmát érzem, kezemmel pedig az éjszaka fátylát bontogatom…
Majd mégis elszendergek, vackolódva az egyik sarokba, hátha nem vesznek észre a gondolatok, s nyugodni hagynak. De nem! Újra és újra közel merészkednek, rózsát csókolnak nyakamra, incselegnek velem, imitt-amott megharapnak. Azt hihetném, hogy ez "a gyönyört keltő szeretet" tőlük, de nem más ez, mint Pénelopé kérőinek udvarlásra: gyötrő és viszonozhatatlan.
Na, erről szeretnék verset írni.
Meg Ékhóról és Nárciszról…remélem holnapra megérik… De most sarokba vackolódom, hátha nem vesznek már észre…
! Most angyalok könnye hull az égből Nemzi alázuhant földnek porát De sárrá válás, nem talál Igazt ! Mégis Ezer évnek titkos cseppje Keres Csend. Egy magra csöppen, itatja azt Virágba szökik a szép-élet, remeg Csíra-nimfa nevelődik. Eső szakad ! Hatalmas mennydörgések éjjelén Tanulni porából tanul a föld Ember beléje hullott cseppjének Végtelen-kereszt tükréből, szemez ! De valóságnak simítása felszakít Hatalmas áradással elragad Szikla, kő legyél, csend a zajban És eső, ha hull, szakadj belénk ! Csepp hull reád, a Mag te vagy Nimfa-lelked énekel és feltörik Nyitva lesz, feltört fakaszott-árban Minden-Egy. Teljesség-Vagy ! Majd Csepp leszel. A kör forog, nem áll S hogy szülsz-e, ölsz-e? Jössz-e, mész-e ? Minden-Mind-Egy. Minden-Minden Nimfa vagy, csend Csíra, Eső veled.
halasztani az élet törtségét menekvésbe igazítani a halmazokat zsúfolni pontokba zsúfolatlan s rettegni pillanatnyi érzetekben félni a kitöréstől a mindig elérkező pillanattól… s egyszer fekete kristályként összetörni.
Ha a tegnap élt volna időben S hagyták volna megrágni nekem rendesen Lenne időm a mába fulladni De nem! Így holnapra hagyom Ma csak alszom, nem is írok, nem is gondolkozom Minek is Ha várok, virradatra meghalok.
Vér-vörös futórózsák tekeregnek körém a kezdetekből jönnek onnan töveznek belém mint mikor az ég esővel élvezi föld porát tövissel felhasított húsomba szárnyaimon át építenek színezik szívem emelnek föl
Érkezőnek maradó utazónak az égre csillagnak találni magam ott fényben végtelennel pontokban ölelőnek ölelt mindennel derengő létezőnek
Velük s együtt a semmivel játszva a halál kapujában állok bőröm alatt csontban kiáltom élni akarok még fehér lepellel betakarva sétálni az égi úton minden kőre vésve itt jártam egykor Itt ahol tűzön át vaskos a hideg földhöz ragad sárral piszkol gyúr emberré vízbe teremt s nemz a teremtő gondolat széllel keverve szárít élő szobornak szabadnak szabadság rabjának
De hét út előttem s a vér-vörös jel mind felé fut választásom a végtelenbe léptet döntésem sorsom fonákján szalad ami enyém én szövöm vértnek magamra s száz fehér mágiával fényezem most
Mint minden utazó ki a végtelenbe szalad keresve hangját orkánt kiáltva hogy majd marad ő akkor mikor már mindenki elszaladt feltámadt harmadnap hogy az Igazat hirdessék aztán is egy új kornak egy új reménynek megérkezve.
Itt ahol már nincs semmi, ahol csak feltör-feltörik Elragad s megöl az a gondolat, miért vagyok még
Mert csak ez maradt, hisz mindent elégettek már S csak lángokban hagyták a világot, kárhozatban égve Metán-tűzben kormolni velem, a régi Teremtővel
Égig nyújtózkodó száraz ágakon át nézem most Ahogy minden ég és ég a Semmiért nélkülem S ahogy minden egy csepp eső nélkül kiszárad Elmúlik emlékek nélkül, remegve füstölve feketén:
Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája.
Látszatom Igazi álarca álmaimban levett ing
"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."
Fekete Fehér a Vér Vörös
fekete tintaszív kiöntve fojtogat
Hullaház és angyalszag
alattam az ég
fölöttem a tenger
még...
Vajon melyikőnk álmodja a másikat...
Üres a leltár, az éj üressé tette. De számadással tartozom, mit adtok nekem bele?
Telet szeretnék, tavaszt vagy őszt. Csillagot az égen, valakit a földön.
élj boldogan a szem fölösleges
s minden Ariadné halott
Tészeusz ölte meg
Mozdul minden küllő
Billen egy kettőt
Aztán megáll
Hol a rókám, kilátta?
Tán nem pusztult bele, hogy én álmodok.
S mi lett a rózsámmal,
Tövissé változott?(mert félt)
S a búra,
Oh, világ, te átkozott!
"játssz...nevess és játssz"/fekete-fehér a vér vörös.
Ideje hasonlóvá lennem hozzád,
Hogy külön(bs)égem felfedezzem:
Eggyé legyek még a Holddal és a Nappal.
Kettős magány ez. Az enyém, és a tiéd együtt
Darab.A tükrök darabokban járnak. Ég.Eget és Földet közösítmagányunk. Szó.A hang elaltat, ébren maradok. Szem.Tükröm szép sötét éjszaka. Szobor.Megmozdulhat minden tagom. Csend.Ordít a szél, port fúj messziről. Kéz.Kezek, hosszú ujjak gabalyodnak. Tükör.Fény és minden áldozat.
Temetni tudunk. (szólás) Portré az éji vándorok mosolyáról
Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Az idők változnak és mi változunk velük.
Kontraszt Isten halott - Nietzsche Nietzsche halott -Isten
2008 dec.24
Mert mégis köt az ég szeretettel. Andiéknál: Szenteste.
-Ki vagy nekem? -Nővéred! -És én neked!? -Fivérem.Ikrek leszünk!
Léleknemesítők
Balzac
Beckett
Boris Vian
Bulgakov
Darvasi László
Dosztojevszkij
etc.
Hamvas Béla
Hemingway
Kundera
Kurt Vonnegut
Madách Imre
Marquez
Orwell
Ottlik Géza
Popper Péter
Robert Merle
Saint-Exupéry
Stendhal
Szabó Magda
Szepes Mária
Tolkien
Umberto Eco
Virginia Woolf
William Golding
Örkény István
S.N. : Anyanyelvünk értékei
-Józsi bácsi, igaz, hogy mára teljes egészében -visszavonhatatlanul és megváltoztathatatlanul - leszűkült nemzetünk olykor óriási szókincse pár száz közszóra?